Kabarok kategória bejegyzései

A magyarság keleti elemei

A MAGYARSÁG “KELETI” ELEMEI

Török és más, főleg iráni “csatlakozott” népek, mint a magyarság ötvözőelemei

A magyarság – azt akár a hunoktól a kunok megtelepedéséig számoljuk, akár Árpád népére korlátozzuk – a Kárpát-medencébe való jutása előtti évszádokban szinte csak türk (török) és iráni népekkel találkozott, velük és köztük élt vagy velük egy szövetségben volt. E török és iráni népek nyelvükben, kultúrájukban és biológiai adottságaikban fontos szerepet játszottak a magyarság kialakulásában. “Ha a magyarság a IX. századtól visszafelé egészen az V. századig – vagy még sokkal korábbig – kimutathatóan török és iráni népekkel élt együtt, akkor nyilvánvalóan keleti, török eredetű ez a nép” – olvassuk Ligeti Lajosnál.

Az avarok

Amikor Árpád népe a Kárpát-medencébe érkezett, az avarok már 568 óta itt éltek. Az avar éppoly lovas nép volt, mint a magyar és ugyancsak Belső-Ázsiából jött más törzsszövetségből kiszakadva, más időben és más úton, mint Árpád népe. Az avarokat utolsó összetartó kagánjuk halála után a Kárpát-medencéből senki el nem űzte, senki el nem pusztította, ezért megérve a honfoglalást a X. századi magyarságnak szerves részévé váltak.

Az avarok eredetét illetően két nézet van: az egyik szerint a zsuanzsuanoktól származnak. A zsuanzsuanok (zsou-zsanok) a Kr. utáni V. században hoztak létre birodalmat Kelet-Turkesztánban; kánságuk Madzsuriától a Tárim-medencéjéig terjedt. Birodalmuk egy részét a hua törzs alkotta, amelynek korabeli kiejtése var volt. 546-ban a zsuanzsuanok ellen fellázadtak a tielö (török) népek és legyőzték a zsuanzsuanokat. A belső-ázsiai hagyományok szerint a zsuanzsuanok egy része a kínaiakhoz menekült, nagyobb része pedig nyugat felé indult, bár a kínai források a zsuanzsuanoknak nyugatra való vonulásukról hallgatnak. A másik felfogás szerint az avarok az Altaj vidékéről érkező heftalitáktól (vár-hunoktól, fehér hunoktól, illetve a hyonoktól) származnak, akik Közép-Ázsiában önálló államukat Kr.u. 350-ben hozták létre az ősi Baktria területén. Ezt 558 körül a türkök és a perzsák megdöntötték; az avar követek uarhonita (varhonita) néven már ugyanebben az évben megjelennek Bizáncban. A legelfogadott elmélet az előbbi kettőt ötvözi. E szerint az avarok részben zsuanzsuanok, részben fehér hunok, azaz heftaliták, mondván, hogy a Kr. utáni V. században a hun-varok és a zsuanzsuanok együtt éltek és egy birodalmat alkottak vagy a belső-ázsiai zsuanzsuanok Közép-Ázsiában a heftalitákat magukba olvasztva indultak el Európa felé.

Bármelyik elméletet is fogadjuk el, az avarok rövid ideig (10-20 évig) a délorosz és ukrán sztyep-területen tartózkodtak, ahol idegen harcosokat is maguk közé vettek. Félelmetes hadseregükről a kaukázusi Nart-eposz tanúskodik. “A legyőzhetetlen avarokról” 558-ban Menandész Protektor és a Hitvalló Theophánész is megemlékezik. 568-ban a Kárpát-medencébe érve legyőzték a gepidákat és a langobardok gyors elvonulása után megszállták a Dunántúlt is. Történészeink szerint a Kárpát-medencébe költözött első avar hullámot 568-665-ig, a másodikat 665-710-ig és a harmadikat 710-tól 830-ig számítják. Megérkezésük után egy évtized alatt országukat és hadseregüket megszervezve erős birodalmat alakítottak ki.

Az avarok nyelvéről edények talpán, övcsatokon és tűtartókon számos türk rovásírásos emlék maradt fenn, amelynek alapján Bakay Kornél azt állapította meg hogy “nagyobbrészt ők is magyarul beszéltek”. Vallásukról Metód püspök legendájában olvassuk, hogy “voltak régi könyveik és tisztelték a Teremtő Istent”. Az avarok országa élén a kagán (hagan), a legfőbb uralkodó állt, feleségét hatun címmel illették; mindkét cím belső-ázsiai eredetű. A kagán után a jugurrus következett, őt a tudum (todan) követte, kinek egy-egy országrész volt hatalmában. A tarchánok az adóbeszedést biztosították, a legalacsonyabb szintű vezetők a bégek voltak. A szellemi életet a főtáltos irányította. Az avarok 120-140 lelket számláló és 2-3 “szárnyra” oszló nemzetségekben éltek; egy-egy faluban 2-3 nemzetség élt együtt. Az avarok komoly állattenyésztéssel és földművességgel rendelkeztek, ismerték a szőlőtermesztést és a borkészítést. Vas eszközeiket és fegyvereiket gyepvasércből damaszkolással állították elő.

A török kazárok és a kabarok

A “türk” elnevezés az V. század óta ismert a kínai forrásokban tu’küe, t’ucsüe alakban, de a török nép más néven régtől fogva élt őshazájában Belső-Ázsiában, az Altaj-hegység táján. 439-ben az Asina-nemzetség vezetésével a zsuanzsuanokhoz menekültek, majd 552-ben önállósodtak és megalapították az Első Türk Kánságot, amely alá a kitajok, az eftaliták és a krigizek, majd az ogurok és a szogdok is tartoztak. 568-ban türk követség érkezett Bizáncba és felajánlották segítségüket a bizánciaknak az avarok megfékezésére. Az Első Türk Törzsszövetséget 630-ban a kínaiak szüntették meg. A keleti türkök 679-ben fellázadtak kínai uraik ellen és 687-ben létrehozták a Második Türk Törzsszövetséget, amely helyét 745-ben egy másik türk népnek, az ujgurnak adta át.

A türköket általában keleti türkökre (jakutok, kazári tatárok), középázsiai türkökre (kirgizek, kínai tatárok, özbegek, volgai tatárok, krimi tatárok, baskírok, tipterek, miserek és csuvasok) valamint nyugati türkökre vagy törökökre szokták osztani, ahova a türkmenek, a tekke-turkománok, az azerbajdzsáni tatárok, a dungánok, kazárok, az ujgurok és az oszmán törökök tartoznak. A türköknek sok arameus eredetű rovásírásos emléke maradt fenn, társadalmi szerkezetük hasonló az avarokéhoz azzal a különbséggel, hogy a bégeket bőknek nevezték.

- A török nyelvű kazárok eredete ismeretlen; minden ismert adat (Agathiae Scolastici, a Ravennai geográfus stb.) arra mutat, hogy a kazárok a kaukázusi szabirok, a kaukázusi onogurok, a kálizok (horezmiek) és a barszilok (bercelek) törzseiből ötvöződtek, akik viszont a “hun népek közé” tartoznak. (Más nézet szerint a kazárok az ujguroknak nyugatra vándorolt kaszar törzse). Chorennei Mózes már a III. században tud róluk, de Európában csak a VI. században tűnnek föl. A VII. század húszas éveiben Hérakliosz bizánci császár a perzsák ellen erős szövetségesre talált a kazárokban. A nyugati türk uralom összeomlása után 630 körül a kazárok önállósították magukat és a kazár uralkodó felvette a kagán nevet, az alánokkal szövetséget kötöttek, leverték az arabokat és Bizánccal is szövetkeztek. Így “Kazária” népeihez a türk kazárokon kívül irányi nyelvű kálizok (korozmák), alánok (eszlárok, varsányok), bolgár szuvarok és ötvözőelemük, a bercelek (barszilok) is tartoztak. Kazária déli határa a Kaukázus volt, birodalmuk keleten a Volga torkolatától észak felé a mai Kazányig terjedt, nyugaton a Pontusz északkeleti partvidéke, sőt a IX. századtól Kijev is Kazáriához tartozott. Uralmukat 965-969 között Szvajoszláv orosz fejedelem törte meg, amikor elfoglalta fővárosukat, Szarkelt.

A kazárok írása a türk rovásírás, amelynek emlékeit ott találjuk a szarkeli téglákon, a novocserkaszki kulacson és sok más helyen. A magyarok ősei nem ellensége, hanem rokona és szövetségese volt a kazároknak és “három évig együtt harcoltak a kazárok minden háborújában” (Bíborbanszületett Konsztantín császár), majd a magyarok és a kazárok útjai 820 körül elváltak egymástól. Levedi vajda kazár hercegnőt kapott feleségül az uralkodótól.

- A kabarok. 830 körül a Kazár Kánság nyugati területének népei fellázadtak a központi hatalom ellen; lázadásukat a kazárok leverték, de ők elhagyni kényszerültek a Kazár Kánság területét. A források, krónikáink és a magyar hagyományok szerint a lázadás leverése után a felkelők nagy része a kazároktól éppen eltávolodó magyaroknál talált menedéket és nyolcadik törzsként kabar (kovár=lázadó) néven Levente vezérletével Árpád vezér mellett, mint csatlakozott nép elsőként foglalta el a Kárpát-medencét. A kabarok soraiban muszlim vallású keleti néptöredékeket (horezmieket), alánokat (kálizokat) és jászokat (alánokat) feltételezhetünk. Szállásterületük először Erdélyben a bolgárok által régebben tartott sóbányák területén volt, majd eljutottak a Temesközbe, a Duna-Tisza közére, Bihar, Nyitra megyékbe és máshova is. Neveik – Berény, Örs, Varsány, Eszlár stb. – ma is élnek A kabarokról a Bíborbanszületett Konsztantíntól és gesztáinkból sok pontos adatot kapunk.

A kálizok, a böszörmények és a bercelek

- A káliz a középiránihoz hasonló nyelvet beszélő indoeurópai nép. Ötvöződésük helye a Kr.előtti XIII. században az Amu-darja deltája körüli Horezm volt. A dinasztia létrejötte után hurrik, masszagéták és szkíták is bekerültek a kálizok közé. Híres öntözőcsatornáikat a Kr. előtti VIII-VI. századok között építették. Horezm függetlenségét a Kr. utáni I. században a kusánok szüntették meg, majd a Szászánida időkben újra visszanyerte. A birodalom előbb a heftaliták uralma alá került, majd 710-ben az arabok foglalták el. A VIII. században szoros kapcsolat alakult ki Horezm és Kazária között; ekkor kerültek a kálizok Európa történelmi színpadára. Jelenlétükről Al-Tabari és Maszúdi tudósítanak. Nagy valószínűség szerint a kálizok a kabarokkal együtt jöttek be az országba. Bekerülve az országba jelentős szerepük volt. Egy részük katonai segédnépként szolgált, ezért a gyepükre – főleg a délire – telepítették őket. Az 1151 körül Magyarországon járt Abu Hamid al-Andalusi al-Garnáti közli, hogy itt ezerszámra élnek hvárezmiek utódai, akik a királyt szolgálják; nyilvánosan keresztények és titkolják az iszlám vallást. A kálizok az országban a királyi jövedelmek kezelői és pénzverők voltak. Nevük számos helységnévben maradt fenn (Kalász, Káló, Kálóz, Kálozd stb.) Krónikáink szerint a honfoglalás előtt a magyarokhoz egy khorezmi nemzetség (de gente Corosima) csatlakozott. A Képes Krónika írja, hogy Csaba felesége – és így Ednek és Edömének, (akitől az Aba nemzetség származtatja magát) az anyja – sorosinai (horezmi) származású.

- A magyarországi muszlimok (“ismaeliták”, “szaracének”) magyar neve böszörmény volt. jelentős muszlim települések voltak a Nyírségben (Hajdúböszörmény stb.).

-A kabarok (kazárok) összetevő népei között voltak a barszilok (bercelek). Az ujgur feliratokban és bizánci szövegekben találkozunk egy barsil nevű néppel, amelynek egyik része az Urál hegységtől keletre, a másik része attól délre élt. E nép nyugati ága a kazárok közé integrálódott be, majd az azokból kivált kabarokkal együtt bekerült a Kárpát-medencébe.

A szabírok (szavírok)

A szabír népnevet először Priszkosz rhétor jegyezte fel Kr.u. 465 táján, amikor arról ír, hogy 463 táján a szabírok a szaragurokat és az ugorokat, a bolgártörök pedig az onogurokat elűzték ősi szálláshelyükről, és 515 előtt ők is letelepednek a Kaukázus északi előterében. Egy részüket 558-ban bizánci megbízásból az avarok kényszeríttették továbbvonulásra, más részük örmény területen telepedett le. A szabír népet az írott források (Menander protektor [VI. század], Propópiosz [490-562?], Malálasz Joánnész [491-578], Theophánész Confessor [760-817], Kedrénosz Georgiosz [XI. század] stb.) hunoknak, illetve szabír hunoknak nevezik, akik már 515 táján a Kaszpi-kapu fölött laknak. Ugyancsak fontos momentum, hogy Al-Tabari leírja, hogy amikor a Kaukázustól délre, Al-Laksz környékén az onogurok és a szabírok az arabok ellen harcoltak, 50 ezer főre tehető csoport vonult menekülésszerűen északabbra; ők alapították Dentumagyariát. Utoljára 578-ban esik szó róluk. A kutatók nagyrésze azt írja, hogy a “szabírok eredetét nem ismerjük”, de annyit elfogadnak, hogy a hun népcsalád tagjai voltak. (Mivel eltűnésük [véletlenül] egybeesik a kazárok megjelenésével, sokan indokolatlanul e két népet azonosítják.) Mivel a Bíborbanszületett Konsztantín szerint a magyarokat “nem türköknek, hanem valamilyen oknál fogva szabartoi aszphaloinak (“rendíthetetlen szavárdoknak”) nevezték… Amikor a türkök (magyarok) és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború tört ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt; az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le s ezeket a türkök régi nevén mostanáig (Kr.,u. 950 tájáig) szabartoi aszphaloi-nak hívják, a másik rész nyugatra ment lakni, az Etelköz nevezetű helyekre…” Ebből a leírásból Bakay Kornél egyértelműen azt a következtetést vonja le, hogy “a magyarokat szavárdnak, szabírnak nevezték és a szabír-magyarok egyik későbbi szállásterülete nem az Urál vidékén és Nyugat-Szibériában, hanem a Fekete-tengerbe ömlő Kubán-folyótól délre, a Kaukázus vidékén volt… Ha a magyarok neve még a X. században is szavárd-szabír volt, akkor a szabírok egy részében ősmagyarokat kell látni. Az ősmagyarság tehát két nagy csoportból jött létre: magyarul beszélő szabír-hunból és törökül beszélő onogur-türkből”. Amúgy a Bíborbanszületett VII. Konsztantín császár leírásából világosan következik, hogy a magyarok egy része a Kaukázus előterében maradt – ők a szavárd magyarok, más része, pedig a Kaukázusból (a feltételezett Levédián át) Etelközbe, majd onnan a Kárpát-medencébe költözött. A szabírok hun származása bizonyítja a magyarok hunokkal való rokonságának a tudatát.

Az onogurok (ogurok) vagy bolgár-törökök

Az ogur (onogur vagy bolgár) az az első biztosan török nyelvű népcsoport, amely az V-X. század között a belső-ázsiai szepvidékről Kelet-Európába költözött. Európai megjelenése előtt a Szir-darja középső folyásának vidékén, a Kazak-sztyep déli részén lakott, mint a nagy tielö törzsszövetség nyugati tagja. (A tielö törzsszövetség történetét egészen a Kr. előtti III. századig tudjuk visszavezetni; korábban tingling és tili néven, a Kr. utáni IV. századtól pedig tielö és kaokü néven szerepeltek).

453 – Attila halála – után új népek lettek az eurázsiai sztyep urai: az ogurok. Törzseinek nevei: szaragur (saragur, sara ogur), onogur (on ogur), kuturgur (kutur ogur) és uturgur (utur ogur). Az “új” népek ott tűntek fel, ahova Attila halála után a hunok egy része visszaköltözött; nyilvánvaló, hogy az új népek Attila hunjai maradékaival keveredtek. 463 táján a szaragur, az urog (ogur) és onogur nép képviselői jelentek meg Bizáncban. Az onogurok (bolgárok) az V-VII. században már a Fekete-tenger északi övezetében éltek és onnan vezették hadjárataikat a Balkánra. 600 körül, amikor a bolgároknak sikerült lerázniuk a kazárok uralmát a Maeotis fölött birodalmat hoztak létre; ez Kovrat halála után szétesett. A kazár birodalom meggyengülése után előbb a pontusi, majd a bolgárok volgai ága jutott hatalomhoz, másik része délnyugat felé vándorolt; a mai Bulgária megalapítói a Bulghariosz és Khazarig bolgár testvérpár. A bolgároknak (a “nándoroknak”) a Duna mentére vonulását a 800-as évekre tehetjük. Itt kerültek a magyarok a bolgárokkal Kazária után újra kapcsolatba, akiknek egy része eltávozott a Kárpát-medencéből, más része ittmaradt és beolvadt a magyarságba.

Az úzok vagy oguzok

Az oguz törzsek a Kr. utáni VI. században tűnnek fel az Első Türk Birodalom (552-630) alávetett népei között. A kínai források “kilenc törzs” (tokuz oguz) néven emlegetik őket. Ekkor a Türk Birodalom északi részén, az Altaj-hegység és a Bajkál között éltek; központjuk feltehetően a Szelenga völgyében volt. Az oguz – és a velük rokon ujgur – törzsek a kinaiak által tielőnek nevezett nagy törzsi csoportosulás keleti ágát alkották és viszonylagos különállóságukat a türk fennhatóság alatt is megőrizték. A kínai függőséget lerázó Elteris kagán (682-691) a 744-ig fennálló Második Türk Birodalom megalapítója öt hadjáratot vezetett az oguzok ellen, akik csak nagy harcok árán hódoltak be. A Második Türk Birodalom bukása után az oguz törzsek nyugat- és délnyugat, a Balhas-tó és az Iszik-köl vidékére, majd az Aral-tótól északra fekvő sztyepvidékre vonultak. A Számánida Emírség 893-ban megtámadta az oguzok nyugati törzsszövetségesét az úzokat, akik a besenyők szállásterületét elfoglalva azt a IX. század végi népvándorlást indították el, amely végül is a magyar honfoglaláshoz vezetett. Az oguzok többsége keleten maradt, majd más népekkel szövetségben, 1071-ben legyőzte a bizánci hadsereget. Az oguzok nyugati ágát a Bíborbanszületett Konsztantín Besenyőország, Kazária és Alánia szomszédságában írja le, mint bizánc szövetségesét, akik később a kijevi fejedelem oldalán a volgai bolgárok ellen harcoltak. Szállásterületük egyre csökkent; 1060 körül már a Bug és Szeret között, majd az 1064-1065-ös balkáni hadjárat után a Kijevi és Perejaszlávi Fejedelemség déli határvidékén találjuk őket. Ottani utódaik -, mintegy 300 000-en – a mai Moldovai Köztársaság területén élő gagauzok. Az 1060-1070-es években kisebb csoportokban az Al-Duna mentére és Erdélybe is beköltöztek. Krónikásaink feltehetően a “fekete kunok” néven írták le őket a kun-kipcsak “fehér-kun” törzsekkel szembeni megkülönböztetésül.

Az alánok (ászok, jászok)

Az iráni eredetű alánokról először a Kr. születése utáni időkből Lukiánosz tesz említést, aki szerint az alánok megegyeznek a szkítákkal nyelvükben, fegyverzetükben és viseletükben. Lukianosztól ismerjük meg az alánoknak Horezm szomszédságában levő Kang-kü (Kanga) országát, amelyről Josephus Flavius (37-100), Sztrabón és Ammianus Marcellinus (IV. század) is említést tesz. Az alánok közép-ázsiai szálláshelyükről a szkíták, a szarmaták és az aorszok után, Kr.u. 50 körül nyomultak be az Urál és a Kaszpi-tó között elterülő sztyepvidékre. 350 táján a hunoktól elszenvedett vereség után egy részük nyugatra menekült, részt vett a nagy népvándorlásban és Észak-Afrikában telepedett le. Más részük a Kaukázustól északra elterülő síkságon maradt. Itt előbb jelentek meg, mint a kazárok, akiknek uralma alá kerültek. Itt újra két csoportra szakadtak; a Kaukázusban megtelepedett részük többé kevésbé meg tudta őrizni függetlenségét és a VII. században bizánci hatásra kereszténnyé lett; ezeknek utódai a mai oszétek. Más részük a Kaukázus, a Maeotis és a Volga közötti vidéken, Alániában élte ősi módon életét. E területen játszódik le őseink Hunor és Magor mondája, akik a Maeotis ingoványaiban Belár alán uralkodó feleségeire és leányaira bukkantak. A honfoglalás előtt a magyarokhoz csatlakozott neve az oszlár és a varsány alán néprész nevekben maradt fenn. Helyüket a csatlakozott kabarok között kell keresnünk. A jászok, mint a kései alánok képviselői a IX. században a dél-oroszországi sztyepen mozogtak, egy leszakadt csoportjuk a Prut-folyó környékén telepedett le; ez a csoport az, amely a XIII. században a kunokkal együtt – feltehetően 1235 körül – a Kárpát-medencébe került. Az alánok magyar neve varsány; e név húsz településben is fennmaradt.

A szkíták (“szittyák”) és a szarmaták (masszagéták)

- A szkíta őstörténetünk egyik legellentmondóbb, de kialakulásunkban igen nagy szerepet játszó nép, hiszen egy része a Kárpát-medencében telepedett le és a későbbi “alaplakosságot” adta, más része pedig tovább élt a Kárpát-medencében letelepedett hunokban és az avarokban – így áttétesen a magyarokban. Janus Pannonius és Bonfini szerint a “szittya”-magyarok a szkítáktól származtak; e származás tudata sokáig a magyar népben élt. “Szkítia” középkori tana mitikus megfogalmazása volt a magyarság keleti származástudatának abban a korban, amikor őshazánkat tudományos kutatásokkal még nem tudták igazolni.

Ősi szállásterületük az ismeretlenség homályába vész. Első ismereteink a szkítákról az, amikor az iráni szkíta királyok Kr.e. 673-ban legyőzték az asszírokat és a kimmereket. 611-ben nagy hadjáratot vezettek Kisázsián, Mezopotámián és Szírián át egészen Egyiptomig. Erre válaszul Kyaxarész méd király kiűzte a szkítákat Médiából, akik innen a derbeni kapun keresztül előbb a kimmerek elhagyott területeire vonultak, majd a Kr. előtti VII. század végén elfoglalták az kelet-európai sztyepvidéket az Altaj-hegységtől egészen a Kárpát-medencéig. Központjuk a Fekete-tenger északi melléke volt. A Kr. előtti IV. században az ugyancsak iráni eredetű szarmata, és szauromata törzsek, majd a görög városállamok törtek rájuk meggyengítve hatalmukat. A szkíták, akiknek “földjére egyetlen nemzet sem merte tenni lábát” (Hérodotosz) ezután nyom nélkül felszívódtak környezetükben.

A szkíta az eurázsiai sztyepes vidék iráni nyelveket beszélő őskori népeinek összefoglaló neve, de Plinius szerint voltak közöttük török nyelvűek is. A perzsák a szkítákat szakáknak nevezték. Az Iszik-köl vidékéről rovásírásos tárgyaik kerültek elő; ezeknek megfejtése majd közelebb visz eredetük megfejtéséhez. Állattartó földművesek voltak, számos váruk és erődítményük került elő. E lovas harcias népnek félelmetes fegyvere az őseinkre is jellemző visszacsapó íj volt, ruházatuk szinte teljesen olyan volt, mint a honfoglaló magyaroké (háromnegyedes mokaszin, finoman szőtt nadrág, háromnegyedes kazak, csúcsos sapka). Közép-Ázsiában és az Altaj-hegységben (Tolsztaja Mogila, Pazyrik, Sibe, Basadár stb.) számos olyan sírkamrájuk került elő, amely fölé halmot emeltek. Meghalt harcosaik mellé kedves lovuk fejét és lábait helyezték a sírba. Művészetükben az állatábrázolások domináltak, magukat a “szarvasok népének” nevezték. A szkíták találták fel az oldalpálcás vas zablát, a bőr nyerget és a bőrszíjjal készített nyerget. Fő totem-madaruk a turul (kerecsensólyom) volt és ismerték a “csodaszarvas-mondát”.

- A szarmaták (masszagéták). A Kárpát-medencébe betelepült és itt maradt iráni nyelvű lovas népek közül a szkíták után a legjelentősebb az időszámításunk kezdete körüli időben ideérkezett szarmata volt, akiket Hérodotosz és mások masszagétáknak (“nagy hősöknek”) neveztek. Törzseik neve: agatirsz, roxolán, jazig, aorsz és szirák.

A szlávok

A szlávok őshazáját a kutatók állandóan keresik, holott nem tekinthetők másoknak, mint Kelet-Európa ősi autochton lakosságának, akiknek a “magterülete” valahol ukrán területen a Szeret, a Prut és a Dnyeper vidékén lehetett. Mivel nem volt szervezettségük, államuk és írásbeliségük is csak a X. században jött létre. ezért az auktorok nem emlékeztek meg róluk. Nevük először Prokopiosznál fordul elő a VI. század közepén, amikor arról ír, hogy Bizánc balkáni tartományait az antok és a szklavénok támadják meg. Egyik csoportjuk, a vend már a Kr. előtti I. században a mai Lengyelország északi részén élt. “Ősi szállásterületükről” való lassú és folyamatos szétvándorlásuk a Kr. utáni VI-VII. századokban felgyorsult, az avarok ugyanis alattvalóként sok szláv embert ragadtak magukkal; kisebb csoportjaik így kerültek a Kárpát-medencébe 570-590 táján. Az avarokkal előbb a Balkánra jutottak, majd Bizáncot fenyegették. Morva- és Csehországot a VI. században foglalták el. A VII. század első harmadában az avarok meggyengülése következtében települtek a horvátok és a szerbek mai hazájukba. Az arab források így emlékeznek meg róluk: “Szőlőkertjeik és szántóföldjeik nincsenek… életmódjuk igen szűkös, nagyon kevéssel beérik…inkább szeretnek szabadabban munka nélkül élni, mintsem fáradtság árán bőven pénzre és élelemre szert tenni… alkalmi földművelésük csak a köles termesztésére szorítkozik”.

890 után alakult meg Morvaország, amelynek lakói közül kisebb szórványos és szervezetlen csoportok a Kárpát-medence északnyugati részébe költöztek. Erdélyben Gyulafehérvár lett a szlávok központja, de ők éppúgy, mint a Kárpát-medence többi részébe költözött szlávok beolvadtak a magyarságba. Jelenlétüket – helynevek alapján – az Alföldön és Erdélyben kimutatni nem lehet. A Kárpát-medence 2056 helységnevéből 102 szláv eredetű, melyeknek jelentős része a szlovénből, az óhorvátból és az óbolgárból vagy azon szlávoktól származik, akiknek területén a magyarok a honfoglalás előtt tartózkodtak vagy átvonultak. A magyaroknak a szlávokkal való kapcsolata a történelem folyamán változó volt. A honfoglaló magyarság és a kelet-európai szlávság két egymás mellett élő etnikai csoportot alkotott; egymáshoz való viszonyuk semlegesnek mondható. A történelem folyamán a betelepített és a betelepült szlávok az országban otthonra találtak és sokuk magyarrá lett. A magyarságnak a szlávokkal való kapcsolata “színt” adott az országnak, de nemzetalakító erővé sohasem vált.

- Pribina nitravai szláv fejedelem fejedelmi székhelye a régebbi történészek szerint Zalaváron (Mosaburgban) volt. A régészeti feltárások azonban ezt nem igazolták, ugyanakkor az ausztriai Karinthiában, Klagenfurt közelében Grafeneggtől délre létezik egy Mosaburg helynév. Az osztrák régészek 1959-ben feltárták e Karoling kori palotát és erődítményt, amely érthetővé teszik írott forrásaink azon kitételét, amely szerint 977-ben I. Ottó a salzburgi érsekségnek ajándékozta Mosaburg birtokait.

Szvatopluk Nagy Moráviája

Szvatopluk Nagy Moráviája

Szvatopluk Nagy Moráviája. “A szláv népek jelenléte a Kárpát-medencében – írja Bakay Kornél régész-történész – az avar honfoglalást megelőzően nem mutatható ki sem az írott forrásokban, sem a régészeti anyagban”. A morvákról először 822-ben hallunk, amikor a frankfurti birodalmi gyűlésen az avarokkal együtt Magvani néven megjelennek. Első fejdelmük Mojmir, aki 833-ban Pribinát elűzte Nitravából (nem Nyitráról!). Ebből és néhány későbbi hasonló adatból sokan azt a következtetést vonták le, hogy Nagy Morávia a mai Szlovákia területén, a Garam és a Morava folyók között terült el. A Bíborbanszületett Konszatntín császár és más autorok írásai alapján egyértelmű, hogy Szlavónia a Drávától délre és Morávia a Kárpát-medencétől délnyugatra feküdt (“A türkökkel [magyarokkal] a következő népek határosak: a tőlük nyugatra fekvő vidéken Nagy Morávia, azaz Szvjatopluk országa… Belgrádtól két napi útra fekszik Nagy Morávia, amelyet a türkök (magyarok) megsemmisítettek, és amelyen előbb Szjatopluk uralkodott…”) Helmold krónikájában pedig ezt olvassuk: “a morvák karantánok”. A Bajor geográfus két Moráviáról tud: az egyikben 11 vár van, a másik a bolgárok mellett fekszik 30 várral”.